2015. szeptember 13.

Plázaélmény

Nem vagyok egy plázázós fajta, a helyi plázába is meglehetősen ritkán megyek és akkor is célirányosan egy adott üzletet keresek fel. Frankfurtban járva sem terveztem plázázást, nekem az nem program, de fél napra megadtam magam mások akaratának és sodródtam az árral. Azt kell mondanom, jól tettem. Egy élmény volt. Az épület kívülről jelentéktelen, belül annál nagyobb a meglepetés. Hatalmas a tér (az itthoni helyi plázához képest mindenképp), a folyosók némelyikének egészen utcai hangulata van.

Ha nem látszódna a tető,  simán utcának nézném.
Ez olyan mint egy főutca, vele párhuzamosan jobbra és balra is van egy ilyen, csak kicsit keskenyebb.



fás-árnyékos


Elvileg megengedett a kerékpárral való közlekedés. Igen, ott szabad ilyet tenni, bár én csak egy bicajozós embert láttam. A többiek inkább tolták a járgányt és nézelődtek. Szabad dohányozni is és nemcsak kijelölt helyen, hanem a kávézók teraszán is. 

Nincs külön parkoló, ahol korlát van, ott bicaj is van.


Fából faragva. (tessék elnézni, hogy lemaradt a teteje :) )


....és akkor itt megláttam a gyenge pontomat....


 ... ameddig a szem ellát táskák várták, hogy elhozzam őket 50%-on. 
Egyet sem vettem. Túl sok tetszett.


Romantikus gyönyörűség. Ha 25 évvel fiatalabb lennék, már rajtam lenne. 


Ez igazából semmi extra, inkább csak nekem emlék. A jobb alsó sarokban levő asztalon mi hagytuk a rumlit.
A kávéjuk finom volt, kellemesen erős és úgy ahogy illendő, keksz és víz is járt mellé, nem spórolták el. 

Több fotót nem teszek fel. Voltak helyek, folyosók ahol rengeteg ember volt, nem győzném kisatírozni a fejeket. 
Volt itt minden ami ahhoz kell, hogy itt legyél, itt költsd a pénzt és ne máshol. Az alsó szinten az üzletek mellett jól megfért egy kisebb gyümölcspiac, az emeleten pink tetős körhinta várta a gyerekeket, az éheseknek volt hangulatos, nádtetős falatozó sült kolbász hegyekkel és sorolhatnám. Az emeletre menő mozgólépcső nem lépcső volt, hanem a bicajokhoz alkalmazkodva inkább mozgó járda. 



Mint írtam, hagytam magam sodródni, így besodródtam egy áruházba. Ez amúgy a bevásárló központ emeletén volt és meglepett, hogy ennek ellenére maga az áruház is (lefelé és felfelé) emeletes volt. Rengeteg fejkendős arab nő vásárolt ott, és jellemzően csoportosan. Furcsa volt látni, hogy pl amikor cipőt próbáltak és nem volt nekik jó, nem tették vissza a polcra, hanem otthagyták a szőnyegen. Mire továbbálltak, kupacokban vagy húsz pár lábbelit hagytak maguk után a padlón. Öt csoport nő, öt kupac cipő. Nem is tudom, talán szülőhazájukban a kultúrájuk része, hogy boltban a vevő nem pakol csak levesz és vesz. Mindenesetre többet néztem a lábam elé nehogy elessek a rumliban, mint a polcra. Ami érdekes volt még, a 'rendrakó' emberek fiatal színes bőrű férfiak voltak. Ők rakták el a cipőket, ruhákat hajtogattak, vagy épp a próbafülkénél hagyott holmikat cipelték vissza a helyükre. Mindezt szép lassan, komótosan, mintha beszedálták volna őket. Gondolom, tele volt a tökük tudatuk, a munkájuk egy szélmalomharc, látszata semmi. Egy idő után nyilván én is veszítenék a lelkesedésből. (csak halkan jegyzem meg, elképzelni sem tudom milyen megfontolásból alkalmaztak erre a munkára férfiakat. Lefogadom, gyerekkorukban amikor anyjuk elpakolt utánuk, nem is gondolták, hogy ők majd ugyanazt teszik, igaz pénzért.) 

Mindent egybevéve, egy élmény volt. Mint valami gyerek, folyton rácsodálkoztam valamire. Szökőkút itt, szökőkút ott, vagy 'de jó, bicikli', mintha még soha nem láttam volna egyiket sem. Pedig láttam, csak épp nem plázában. 


Szép kövér fikusz, dús borostyán. 
Amikor megláttam, akaratlanul is a mi sztk-s fikuszainkhoz hasonlítottam. :)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése