2015. február 24.

Reggel

Húazanyja! Milyen nap van ma?
Kibotorkálás a fürdőbe, tükörbenézés, hát te ki vagy?
Végre kávé. Áúú, megborult a tej. Nem baj. Ha van fehér csoki, akkor most lesz fehér kávé is.
Első korty.. fúj, mi ez?
.
.
Mit vegyek fel? Ehhez nincs kedvem... ehhez sem... ehhez sem. Ez jó lesz.... de miért olyan nehéz felhúzni?  Bazz, összement! De mér' pont keresztben? Soha többet puding. Hasbehúzás, begombolás, üléspróba... jóóól van, tááágul ez.
.
.
Autóindítás, rádió, drágul az üzemanyag. Kell tankolnom? Á, ezzel elmegyek Kenyáig... jól van, most akkor spóroltam... pont most akciós a puding.

2015. február 22.

A bajban válik el...

Hát igen. Jól elterveztem, hogy fotódokumentálom a karácsonyi készülődést, aztán jól elmaradt. Szokás szerint fullon voltam tervekkel, aztán váratlanul, sunyin lopakodva jött a baj. Beteg lettem. Én, aki eddig csak akkor voltam orvosnál ha a jogsim kellett meghosszabbítanom vagy a bőrgyógyásszal nézettem rá valamire vagy amikor mennem kellett az éves tüdőszűrésre és az éves üzemorvosi vizsgálatra. Én, aki szinte csak hírből ismerem az influenzát és lázas is vagy tíz éve voltam utoljára. Most meg.... volt minden. Jajgatás, könnyek, anyázás, mentő, egyik kórház, másik kórház, infúziók hegyekben, végül műtét.


Egyik kórház:
A kórterem (enyhén napsütötte toszkán fíling) 

Csöpögő radiátor instant szervize


Nap mint nap ennyi jutott a külvilágból. Mire eldöntöttem, 
hogy megtanulom a repülők menetrendjét, másik kórházba kerültem.


A másik kórház:

Itt ilyen volt a kilátás, izgalmat a 
hancúrozó madarak hoztak bele.



A kórházi lét olyan volt amilyen. Átéltem véget érni nem akaró napokat, vártam infúziót annyira mint alkesz a reggeli kocsmanyitáskor a felesét és el kellett viselnem az ápolatlanságot. Pár hét alatt lefogytam, összeszikkadtam, a bőröm fehéres-hámlósra száradt, a körmeim besárgultak, a hajam lakk és tupír nélkül is prímán hozott valamiféle rasztás-tupíros hatást. Kemény volt és sprőd, a kényszerfekvésnek köszönhetően rajta volt több hetes zsír, por és párnaszösz. Utóbbiakat Elsőszülöttem úgy nyugtázta, hogy anya, porosodsz mint a szekrény teteje. Én meg arra gondoltam, inkább itt porosodjak mint urnában a szekrény tetején. :) (Bezzeg Uma Thurmannak a Kill Billben nem voltak ilyen kínjai, négy év kóma után egészen dögösen ébredt fel a csaj. Mi több, pár perccel később már gyilkolászott és autót vezetett, én meg még mindig csak rehabilitálódok. Talán a havi apanázs lehet oka... :) )

Írhatnék a kórházakról - mellesleg Ég és Föld volt a kettő -, de nem írok. Azt azonban tapasztaltam, hogy a kettő közt a különbség azon múlt, hogy a vezetőik mit engedtek meg és mit nem. Nem minden pénzfüggő....  Mint ahogy az aggódás, érdeklődés sem. Soha nem gondoltam, hogy ha bajban leszek ennyien fognak mellém állni. (persze hogy nem gondoltam, az ember alapból nem gondol arra, hogy mi lesz majd ha baj lesz, hogy vajon úgy él-e hogy a kutya sem fog majd ránézni vagy talán úgy, hogy mégis.) Egészen meglepett milyen sokan írtak, telefonáltak, látogattak. Szó ami szó, jó érzés volt, hogy számítok és hogy olyanokkal vagyok körülvéve akikre lehet számítani. Hálás vagyok nekik, hogy mindvégig tartották bennem a lelket.
Örkény írta a Glóriában, "A bajban válik el, ki mit ér". Hát, igen. Tényleg a bajban válik el... Egészen addig talán észre sem vesszük.