2015. november 20.

Cím nélkül

Kereszteződés avagy így irányítjuk a légi forgalmat. :)




Elmesélem hogyan kerültem az oszlop közelébe. Elkezdtem a karácsonyi dekoráció gyártását és friss toboz kellett. Az itthon levő készletem két évvel ezelőtti, amit közeli megyeszékhely egyik lakótelepén gyűjtöttem a gyerekeimmel. Munka után mentünk, ilyentájt pedig hamar sötétedik. Szemem guvadt ki, nehogy véletlenül toboz helyett kutyasz@rt szedjek össze. Idén stratégiát váltottam: semmi urbánus erdő, irány az anyatermészet.

2015. szeptember 13.

Plázaélmény

Nem vagyok egy plázázós fajta, a helyi plázába is meglehetősen ritkán megyek és akkor is célirányosan egy adott üzletet keresek fel. Frankfurtban járva sem terveztem plázázást, nekem az nem program, de fél napra megadtam magam mások akaratának és sodródtam az árral. Azt kell mondanom, jól tettem. Egy élmény volt. Az épület kívülről jelentéktelen, belül annál nagyobb a meglepetés. Hatalmas a tér (az itthoni helyi plázához képest mindenképp), a folyosók némelyikének egészen utcai hangulata van.

Ha nem látszódna a tető,  simán utcának nézném.
Ez olyan mint egy főutca, vele párhuzamosan jobbra és balra is van egy ilyen, csak kicsit keskenyebb.

2015. május 31.

Szemüveg

Szemüveges lettem. Munkaszemüveges.
Egészen idáig nem tudtam, hogy létezik ilyen. A témában hozzám hasonlóan jártasaknak elmondom, ez kicsivel több mint az olvasó és kicsivel kevesebb mint az állandó. Nagyon komoly távolságra el lehet vele látni :) , ami 50-60 centi. Ebbe pont belefér, hogy munka közben olvasásból felnézve még lássam a monitort, mögötte már minden homályos.

Amióta az eszem tudom, apám szemüveges volt. Úgy nőttem fel, hogy a szemüveg természetes, ugyanúgy hozzátartozik az emberhez mint a haj. Nem is csúfoltam senki fiát az oviban, hogy pápaszemes kígyó. 
Fiatalon mindig úgy képzeltem, az olvasószemüveg az más, az már maga a vég. Ahhoz ősz haj dukál kontyba tűzve, meg hintaszékben ücsörgés pléddel letakart lábakkal, kötőtű és gombolyag az ölben. Na meg a hintaszék mellett kisszéken ücsörgő unokák, akik áhítattal figyelnek rám. Amikor az optikus mondta, hogy a szem romlása korral jár, egyből bevillant ez a kép, ami pont olyan, mint egy Andersen mese illusztrációja csupa pasztell színnel.

2015. május 30.

Gondolkodó 5 -- Ha fáj a lélek


Bizonyára jártál már úgy, hogy egy ismerőst, rokont, akárkit fájdalom ért és ez hatással volt rád. A fene tudja mi okozza, talán empátia vagy a tudat hogy ez veled is megtörténhet, de át tudtad élni a fájdalmát. Vagy annak egy részét. Persze ehhez valamilyen mértékben kötődnöd kell az illetőhöz vagy tudnod kell, mi az hogy fájdalom. Vacak egy érzés ugye? Váratlanul, sunyin jön. Minden rossznak ilyen a természete.
Te is tudod, a fájdalomig idilli a kép. Jól érzed magad, teszed amit szeretsz vagy amit jónak látsz. Úszkálsz a boldogságban, élvezed életed gyönyörű koralljait, aztán váratlanul rád telepszik egy polip. Körbeölel, nem enged, megbénít, lehúz. Alig kapsz levegőt. Hirtelen nem fontosak a koralljaid, meg sem látod őket. Egy valami érdekel, szabadulni akarsz a polipodtól. A szabadulásnak mindig megvan a módja. Lassan megy, de megy. Közben szitkozódsz, átkokat szórsz, talán még vendetta is megfordul a fejedben. Aztán kiszabadulsz, nagy levegőt veszel és újra észreveszed ami fontos volt azelőtt. Várnak a koralljaid.

2015. május 29.

Gondolkodó 4 -- Nézőpont

Ültem a vonaton, Pestre mentem. Hajmáskéren felszállt egy huszonegynehány éves fiú, leült velem szemben. Nyomkodta a telefonját majd beleszólt: "híjjálvisszabazmeg". Pár pillanat múlva hívása volt. "ez könnyű munka, nagyon könnyű munka - és elmesélte mennyire-, itt van Veszprém külvárosában Hajmáskéren (???), felszállok a vonatra 5 perc Veszprém.... azt monták, a nyolc órából hatot mindenképp le kell dolgozni, fizetik a szállást, mindennap fizetik a vonatjegyet ha leadom és megkérdezték hogyan akarok fizetést, hetente, kéthetente vagy havonta, én havonta kértem az egyszerűbb.... anya,(anya?? és híjjálvisszabazmeg??) arra gondoltam elhozom apa biciklijét úgyse használja, megbeszélem vele.... van a vonaton bicikliszállító kocsi, odalakatolom... maj' veszek....először a Noémihez megyek.... nem vettem neki semmit... maj' veszek..." Aztán újra csörgött a telefonja és a beszélgetésből kiderült, hogy újdonsült szembeszomszédom Nyíregyházáról jött, most is oda tartott hogy elhozza a szemüvegét és a laptopját.
Ott ült velem szemben ez az ember. Fiatalon, zsengén, olyan kultúrával amit a környezetéből hozott. Felszállt a vonatra és első gondolata az anyja volt. Nem a szendvics, nem a haverok, nem a Noémi, hanem az anyja. Szeretet van, kötődés van, és a híjjálvisszabazmeg már nem is számít. Az a kultúrája része.
Ott ült velem szemben ez az ember. Alacsony volt és vékonyka, volt egy Noémije, szerető családja és már munkája is. Otthon is eléldegélhetett volna valahogy, mégis eljött az Isten háta mögé hogy boldoguljon. Nyugatra. Aki megy, az nyugatra tart. Innen, tőlünk is, a helyükre pedig mintha vákuum szippantaná őket, keletről jönnek emberek. De mi marad keleten? Ha nincs munka, nincs pénz vásárolni. Ha nincs pénz vásárolni, nincs termelés ami kiszolgálja az igényt. Ha nincs termelés, nincs munka. Nincs ez így jól....
Ott ült velem szemben ez az ember és ismeretlenül is megkedveltem. Mert szeret és szeretve van. Mert mert álmodni és elindulni. Anyaként úgy látom, az anyja jó munkát végzett. A híjjálvisszabazmeg pedig már tényleg nem számít.

2015. április 16.

Nyertem

Csörög a lakástelefon. Egy női hang engem keres.

- Örömmel tájékoztatom, Ön nyert egy 25 perces fényterápiás kezelést.
- (Ő örül, én emésztem a hallottakat)....  És mit tettem én ezért?
- Válaszolt pár egészséggel kapcsolatos kérdésre.
- Az kizárt.
- Nem. Ide vannak írva a válaszok.
- Akkor is kizárt. (győzött az egészséges női kíváncsiság:) Mit tud ez a terápia?
- Egy munkatársam kimegy Önhöz lakásra, Ön kap egy 25 perces kezelést. Ez a terápia jó a cukorbetegségre, magas vérnyomásra és erősíti az immunrendszert.

Átengedtem másnak a lehetőséget.

Amikor letettem a telefont, eszembe jutott Joachim Phoenix  alufólia sisakos feje a Jelek című filmből, aztán rájöttem hogy nekem nincs ilyenre szükségem, nem földönkívüliekkel van dolgom és talán pont ezért voltak pontatlanok az 'ide vannak írva' válaszok. A cukrom 5, a vérnyomásom pedig köszöni jól van, múlt héten mérte üzemorvos azzal a vékonyka hideg ujjaival és 127/78 volt. Mondjuk az immunrendszeremmel lehet valami baj, mert nem bírtam elkapni az influenzát. Nem hiszem, hogy bármelyiket kezelni kellene 25 perc rámvilágítással.

2015. április 15.

Bugyik és melltartók

A napokban orvosnál voltam. Ott feszítettem előtte bugyiban-zokniban-melltartóban és csak itthon vettem észre, hogy milyen szédületes látvány lehettem. A bugyim rózsaszín volt, a melltartóm világoskék, a titokzoknim pedig prímán összekötötte a kettőt a rózsaszín-kék csíkjaival. Ott parádéztam a dokinak talpig tavaszi színekben, megcsináltam mindenféle kunsztot amit kért, Ő pedig az egész vizsgálatot igen jókedvűen nyomta le. Nem is tudom, hogy a látványom késztette nevetgélésre vagy alapból laza figura.

Általában nem nézem, hogy a fehérnemű lenn és fenn passzol-e egymáshoz. Magamra kapok valamit, aztán kész. Nem pöcsölök rajta egy percet sem. Kivéve, ha olyan helyre megyek ahol tudom, hogy vetkőzni fogok, mert akkor színben egyformát veszek magamra. Ilyen pl orvos, közös öltöző, stb. Arra azért figyelni szoktam, hogy nyári vékony fehér nadrág alá ne vegyek sötétlila bugyit, vagy fehér muszlin ing alá piros melltartót, de még az is lehet hogy ez már divatjamúlt szemlélet és ezzel leragadtam valahol a nyolcvanas években.

Nem követem a divatot, nem is tudom szentírás-e hogy a felvett fehérneműnek színben és anyagban egyformának kell-e lennie, nem tudom hogy most akkor slampos és igénytelen voltam-e, egyáltalán elkövettem-e akkora baklövést mintha felemás cipőbe bújtam volna bele. Van például egy bugyim. Apró pasztell rózsaszín-szürke kockás, elől cuki masnival. Szeretem, kényelmes, tetszik is. Ha most ehhez kellene melltartót vennem, az utánajárástól térdig kopna a lábam és jó pár cipőt szétjárnék miatta, persze hiába.  Ha felöltözünk, a fehérnemű nem látszik. Akár lehetne minden mindegy. Ha jó a közérzetünk abban amit viselünk, akkor pláne. Ez vajon igénytelenség?

A bugyiról eszembe jut egy aranyos történet. Egyszer vettem magamnak egy sötétkék franciát. Elől, optikailag (meg stratégiailag) fontos helyen rá volt varrva egy sárga maci. Azelőtt nem volt ilyen rávarrt mintás cuccom, ám amikor ovis korban lévő és még a mesék világában élő Kamaszom meglátta rajtam, csak ennyit mondott: anya, egyre jobb bugyikat veszel magadnak. :) 

...és most akkor érdekelne, mit mondanak erről a divatban naprakészek.  Senki ne fogja vissza magát. :) 

2015. április 12.

Mi ez?


Furcsa valamit láttam. 



Megy a repülő, mozgása egyenes vonalú. Aztán észreveszik a pilóták, hogy ha tartják az irányt Bécs helyett Prágába jutnak. Korrigálnak egy enyhe balos kanyarral, a kondenzcsík ezt nem veszi észre és lendületből megy tovább. Vagy mi. A képet nézve ez nem lehetett másképp. Vagy mégis?



Ez talán fénytörés a lencsén, de az is lehet, hogy valami más. Pl egy rája szelleme. :) 



2015. február 24.

Reggel

Húazanyja! Milyen nap van ma?
Kibotorkálás a fürdőbe, tükörbenézés, hát te ki vagy?
Végre kávé. Áúú, megborult a tej. Nem baj. Ha van fehér csoki, akkor most lesz fehér kávé is.
Első korty.. fúj, mi ez?
.
.
Mit vegyek fel? Ehhez nincs kedvem... ehhez sem... ehhez sem. Ez jó lesz.... de miért olyan nehéz felhúzni?  Bazz, összement! De mér' pont keresztben? Soha többet puding. Hasbehúzás, begombolás, üléspróba... jóóól van, tááágul ez.
.
.
Autóindítás, rádió, drágul az üzemanyag. Kell tankolnom? Á, ezzel elmegyek Kenyáig... jól van, most akkor spóroltam... pont most akciós a puding.

2015. február 22.

A bajban válik el...

Hát igen. Jól elterveztem, hogy fotódokumentálom a karácsonyi készülődést, aztán jól elmaradt. Szokás szerint fullon voltam tervekkel, aztán váratlanul, sunyin lopakodva jött a baj. Beteg lettem. Én, aki eddig csak akkor voltam orvosnál ha a jogsim kellett meghosszabbítanom vagy a bőrgyógyásszal nézettem rá valamire vagy amikor mennem kellett az éves tüdőszűrésre és az éves üzemorvosi vizsgálatra. Én, aki szinte csak hírből ismerem az influenzát és lázas is vagy tíz éve voltam utoljára. Most meg.... volt minden. Jajgatás, könnyek, anyázás, mentő, egyik kórház, másik kórház, infúziók hegyekben, végül műtét.


Egyik kórház:
A kórterem (enyhén napsütötte toszkán fíling) 

Csöpögő radiátor instant szervize


Nap mint nap ennyi jutott a külvilágból. Mire eldöntöttem, 
hogy megtanulom a repülők menetrendjét, másik kórházba kerültem.


A másik kórház:

Itt ilyen volt a kilátás, izgalmat a 
hancúrozó madarak hoztak bele.



A kórházi lét olyan volt amilyen. Átéltem véget érni nem akaró napokat, vártam infúziót annyira mint alkesz a reggeli kocsmanyitáskor a felesét és el kellett viselnem az ápolatlanságot. Pár hét alatt lefogytam, összeszikkadtam, a bőröm fehéres-hámlósra száradt, a körmeim besárgultak, a hajam lakk és tupír nélkül is prímán hozott valamiféle rasztás-tupíros hatást. Kemény volt és sprőd, a kényszerfekvésnek köszönhetően rajta volt több hetes zsír, por és párnaszösz. Utóbbiakat Elsőszülöttem úgy nyugtázta, hogy anya, porosodsz mint a szekrény teteje. Én meg arra gondoltam, inkább itt porosodjak mint urnában a szekrény tetején. :) (Bezzeg Uma Thurmannak a Kill Billben nem voltak ilyen kínjai, négy év kóma után egészen dögösen ébredt fel a csaj. Mi több, pár perccel később már gyilkolászott és autót vezetett, én meg még mindig csak rehabilitálódok. Talán a havi apanázs lehet oka... :) )

Írhatnék a kórházakról - mellesleg Ég és Föld volt a kettő -, de nem írok. Azt azonban tapasztaltam, hogy a kettő közt a különbség azon múlt, hogy a vezetőik mit engedtek meg és mit nem. Nem minden pénzfüggő....  Mint ahogy az aggódás, érdeklődés sem. Soha nem gondoltam, hogy ha bajban leszek ennyien fognak mellém állni. (persze hogy nem gondoltam, az ember alapból nem gondol arra, hogy mi lesz majd ha baj lesz, hogy vajon úgy él-e hogy a kutya sem fog majd ránézni vagy talán úgy, hogy mégis.) Egészen meglepett milyen sokan írtak, telefonáltak, látogattak. Szó ami szó, jó érzés volt, hogy számítok és hogy olyanokkal vagyok körülvéve akikre lehet számítani. Hálás vagyok nekik, hogy mindvégig tartották bennem a lelket.
Örkény írta a Glóriában, "A bajban válik el, ki mit ér". Hát, igen. Tényleg a bajban válik el... Egészen addig talán észre sem vesszük.