2014. március 28.

Utolsó lehelet

Ülök az apám mellett a kórházi ágya szélén, a hátam mögött a mellettünk levő ágyon egy idős ember tátott szájjal hanyatt fekszik, hangosan horkol. Hagyjuk aludni, apámmal halkan susmorgunk, elfojtva kuncogunk, semmi hangos szó. A férfi szabályos ritmusban horkol, majd hangos horkanással vesz egy nagy levegőt és csend lesz. Gondolván hogy megzavartuk az alvásban, még diszkrétebben, még halkabban suttogunk tovább.
.
.
.

Ott ültem a szomszédos ágyon és nem volt gyanús a csend. Rá sem néztem a férfira, hogy miért van csendben. Fel sem merült bennem, hogy kórházba nemcsak gyógyulni megy az ember.
Gondolom, a halála várható volt, mert a nővérek nem kezdtek el rohangálni, nem hívtak nyolc orvost, nem volt nagy rutin, dopamin, adrenalin, újraélesztés és egyéb Vészhelyzetben látott lóti-futi és nem volt mindenféle latin varázsszó sem. Megkértek minket, hogy menjünk ki a társalgóba, betoltak egy textilparavánt és tették a dolgukat.

Tegnap már úgy mentem apámhoz, hogy a kórterembe lépve diszkréten lenyomtam egy leltárt, hogy mindenki megvan-e, ébren van-e. Mindenki megvolt, szólt a rádió és apámmal beszélgetni kezdtünk. Az élet megy tovább - mondaná egy ötvenes ismerősöm, aki képes arra, hogy bármikor bármilyen helyzetre kapásból mondjon egy közhelyet, közmondást.
És igen. Az élet valóban megy tovább...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése