2014. március 29.

Defekt, fék, pause

Ma azt hittem, defektet kaptam. Lapos volt a gumim, de szerencsére még nem a felnin mentem. Egy hónapja szögbe ''léptem'' a kocsival, így amikor ma megláttam a megsántult autómat, rögtön peregtek a szemem előtt az ezresek. Szinte láttam ahogy rohannak ki a pénztárcámból. Férfiember épp nem lévén közel s távol, és szombat lévén nyitott szervizt sem találni, elmentem a benzinkútra, körbeudvaroltam a kutast hogy nézze meg a gumim. Bírom, hogy a pasik mindenhez értenek. A kutas megmérte a nyomást, majd felszisszent: ez nulla. Mondtam neki, oké, de mitől? És nem mondhatja azt hogy defekt, mert nemrég volt defektem és matematikailag mennyi az esély arra hogy minden hó végén gumicsere van? Nulla.
Nem volt defekt.

Az jár a fejemben, mi van ha a dolgok nem történnek ok nélkül. Mi van ha az ember a nagy rohanásban nem veszi észre hogy be kell húzni a féket? Tudnak úgy alakulni dolgok, hogy lassításra kényszerüljünk? Lapos a gumi, nem megyek sehova.Ott maradok ahol vagyok, leteszem végre a seggem.
Ma szombat van. Hétvége, pihenő nap, heverészve olvasós, sétálós-kirándulós nap. Reggel korán keltem, bevittem a gyereket közeli megyeszékhely vasútállomására, onnan elmentem apámhoz a kórházba, onnan a Sparba, majd hazajöttem. Beindítottam a mosógépet, sütöttem ebédet de köretre már nem maradt idő, mert elmentem a benzinkútra hogy körbeudvaroljam a kutast. Onnan elmentem a gyerekért a vasútra, és hazajöttünk. Folytattam a főzést, a mosást és most készülök újra elmenni, mert megyek az apámhoz beszélgetni, nevetgélni, hogy rendben legyen mentálisan és lelkileg a gyorsabb gyógyulás miatt.

Végiggondolva az elmúlt hónapom, az egészet végig rohantam. Az azelőttit is. Fáradt vagyok, nincs időm magamra, megyek és csinálom amit kell. Egy lapos gumi sem állít meg. :)

Tényleg tudnak úgy alakulni dolgok, hogy lassításra kényszerüljünk? Vagy legalább elgondolkodjunk?

Látogatások - Papi 1

Apám kórházban van. A látogatások alatt élménybeszámolót tart, én meg  - az együtt érezni képtelen, a hálátlan - mindig kinevetem.
Szösszenetek:

- Volt itt anyád. Megborotvált. Hááát...... (hosszú szünet)... féltem. .......Nem volt rajta szemüveg.
- :D :D


- Ma finomfőzelék volt az ebéd. Tudod mit adtak hozzá? A fasírt olyan volt, hogy összepréselték a főzeléket és kockára vágták.
- :D :D


- Hogy vagy?
- Fáj a torkom.
- Mennyi fagyit ettél? - kérdem röhögve
most már Ő is nevetve: Te hogyan lettél ilyen hülye? Kire hasonlítasz?
- :D :D


- Az orvos megkérdezte, mire emlékszem. Nem tudtam mit mondjak, mire kíváncsi. Hát miről beszéljek neki?Azt mondtam: semmire.
- Ilyet nem szabad. Legközelebb kérdezd meg miről akar hallani.
- Hát akkor miért nem úgy kérdez?!
- :D :D


- Volt itt anyád. Azt mondta, kihívta a szerelőt, megcsináltatta a villanyt. Miért akkor amikor itt vagyok?
- Mert ha itt vagy, nem mész az agyukra. :D :D


Apám elesett a kórház fürdőjében, szerinte a papucs volt az oka. Anyám vett neki újat, de félő volt hogy amelyik méretben jó, az lábfejben nem lesz az, ezért két párat vett. Egy méretest és egy nagyobbat. Apám ezt így mesélte:
- Volt itt anyád. Vett nekem nééégy papucsot.
- Az jó. Képzeld ha csak egyet vesz... :D :D

2014. március 28.

Zsákmány

Ezt a bejegyzések közt találtam vázlatban, valahogy elmaradt a közzététele. Ha már dolgoztam vele, megosztom veletek az akkori örömöm. :) 

Zsákmány. Baráti áron.
Vacak a kék háttér (ami egy spirálfüzet hátoldala és jó ötletnek tűnt pedig nem az), de nem fotózom újra. Így marad. :) 




Nagyon szeretem a karkötőket. Mindenféle karkötőt szeretek. Talán előző életemben maszáj nő voltam könyékig karkötőbe öltözve. :)  Ez itt abszolút kedvenc lett, pedig van pár lifegős-fityegős darabom.



Na? Hogy tetszenek?

Utolsó lehelet

Ülök az apám mellett a kórházi ágya szélén, a hátam mögött a mellettünk levő ágyon egy idős ember tátott szájjal hanyatt fekszik, hangosan horkol. Hagyjuk aludni, apámmal halkan susmorgunk, elfojtva kuncogunk, semmi hangos szó. A férfi szabályos ritmusban horkol, majd hangos horkanással vesz egy nagy levegőt és csend lesz. Gondolván hogy megzavartuk az alvásban, még diszkrétebben, még halkabban suttogunk tovább.
.
.
.

Ott ültem a szomszédos ágyon és nem volt gyanús a csend. Rá sem néztem a férfira, hogy miért van csendben. Fel sem merült bennem, hogy kórházba nemcsak gyógyulni megy az ember.
Gondolom, a halála várható volt, mert a nővérek nem kezdtek el rohangálni, nem hívtak nyolc orvost, nem volt nagy rutin, dopamin, adrenalin, újraélesztés és egyéb Vészhelyzetben látott lóti-futi és nem volt mindenféle latin varázsszó sem. Megkértek minket, hogy menjünk ki a társalgóba, betoltak egy textilparavánt és tették a dolgukat.

Tegnap már úgy mentem apámhoz, hogy a kórterembe lépve diszkréten lenyomtam egy leltárt, hogy mindenki megvan-e, ébren van-e. Mindenki megvolt, szólt a rádió és apámmal beszélgetni kezdtünk. Az élet megy tovább - mondaná egy ötvenes ismerősöm, aki képes arra, hogy bármikor bármilyen helyzetre kapásból mondjon egy közhelyet, közmondást.
És igen. Az élet valóban megy tovább...