2013. január 20.

Felvételi

Kamaszom tegnap megírta a felvételit. Noha ez nem csapatmunka, azért én elmentem vele. Két nagy gyerek után már rutinom van a tanterem előtt, a folyosón ácsorgásban.
Mondom, rutinom van, könyvet, netbookot, ilyesmit nem vittem magammal, mert ahol egy csomó ember összegyűlik, ott sosem unatkozik az ember. (ez is Murphy?)

Az iskola ahol Kamaszom a felvételit írta, egy nagyon régi épület, valaha az Angolkisasszonyok rendháza volt. Tele van kicsi termekkel, emeletekkel, félemeletekkel, szűk folyosókból nyíló még szűkebb folyosókkal. És enyhén dohos szaggal. A falakon jól megférnek egymás mellett a régi és új tablók. Ezeket nézegetve egyből szembetűnik, mennyire változnak az idők. Az egyik régi tablón katonás rendben egymás mellett a fotók, a tabló egyik szélén felirat: találkozunk 1974 -ben, másik szélén a régen trendinek számító (vagy elvárt) Ady idézet:

"Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák."

A tabló szomszédságában egy másik, egy 2012-ben végzett osztályé. Semmi idézet, a jobb és a bal oldali keret közt egymás felett három zsinór volt kifeszítve, rajtuk ici-pici színes csipeszek tartottak egy-egy képet. Alattuk az egyetlen szöveg: most is lógunk.
Éles a kontraszt a két tabló között. Változik a világ...

A felvételi megkezdése előtt minden tanterem előtt csoportosulás. Mellettem, de nekem háttal egy anyuka két keze közé fogta a lánya arcát és közelebb húzta magához. Nem tudom mit mondott neki, de a gyerekből csak ez jött: igen... igen... igen..., majd anyuka elengedte a gyereket, aki bement a terembe. Hát, mit mondjak? Sajnáltam szegényt. Kicsivel távolabb tőle, egy másik anyuka igen feltűnő jelenség volt. Nem azért, mert a tűzpiros pulcsijával kitűnt a sok fekete, kék, barna és pasztell "ember" közül, hanem mert jó nagy hangon elkezdte mondani, hogy "amikor kémiából dolgozatot írattam, felírtam a táblára, hogy..." -és nem tudta befejezni, mert jött a tanár aki a felvételit felügyelte. Rejtély mi okból kellett ezt fennhangon mesélnie. Mi meg - a többi nem annyira intellektuális -, nem rohantunk körbeállni, rajongani és hiszed vagy sem, senki nem kérte tőle, hogy folytassa a félbehagyott mondatot. Remélem, ettől azért még jól aludt az éjjel.

Amikor a teremajtók becsukódtak, kiürült a folyosó. A szülők szétszéledtek, alig páran maradtunk. Táskámban ott volt egy fél élelmiszerbolt, gondoltam nasizok alapos indokkal. Hogyan máshogy? A stresszt levezetni fontos dolog. Előre kitervelt lassú mozdulatokkal, szép csendben elkezdtem kinyitni a TUC zacskóját. Az a piszok meg dacolva velem, megadta magát a fizikának. Recsegett, ropogott ahogy nyitottam szét. Hasított a hangja a csendben. Vártam mikor rohan ki a tanár a teremből, hogy most már aztán kuss legyen. A kekszhez végül hozzájutottam, meg még máshoz is. Nem írom le mit zabáltam össze. Feltűnt már, hogy minden akkor a leghangosabb amikor nem kellene, hogy az legyen? Ilyenkor minden zörög. A hülye keksz is minden egyes alkalommal amikor belenyúltam. Nesze neked zugevészet!

De vissza a felvételihez....
Érdekes szülők vannak. Némelyik némán szótlanul képes várni, mások párba állnak és csacsognak. Számolgatják, hogy mennyi pontja van a gyereknek, mennyit lehet a felvételivel elérni, hány pontot kell a gyereknek írnia, de az nem jó mégsem, majd egy huszárvágással befejezik mondandójukat és kezdik elölről a matekot aminek a végén kijön, hogy mégis csak magasabb pontszámot kell a gyereknek írnia. Meg különben is, az osztályfőnök azt mondta, lehetetlen maximális pontot megírni, az 50 helyett a 35 már jó. Erre az osztályfőnök miatt újrakezdték, mert feltétlen tudni akarták, igaza volt-e. Kis Einsteinek. A matek felvételi megoldása kutyafüle volt ahhoz amit lenyomtak. Minden szülő számolja a pontokat, de még nem hallottam senkit így rágörcsölni. Simán elképzelem, hogy otthon a gyerekük ezzel fekszik, ezzel kel.

Mindegy. Kamaszom túl van rajta. A magyar után amikor kijött azt mondta, könnyű volt. Hogy én hogy utálom ezt a mondatot! Mert elhiszem, hogy könnyű volt neki, meg azt is, hogy lazán tudta, de ilyenkor hajlamos félvállról venni, nem figyelni, mert ugye ezt úgyis tudja.
Majd meglátjuk mit hozott össze...






2013. január 19.

Hóhelyzet

Tegnapelőtt este Gál Noémi a várható időjárásról beszélt. Csapadékról, újabb sok hóról, mínuszokról. Mindezt szoli-barnán, nyáriasan öltözve, szűk fehér naciban, ujjatlan blúzban. Ha nem lett volna kinn fél méteres hó, azt hittem volna, viccelődik velem így a nap vége felé. Ránéztem a nőre és azt vártam, melyik pillanatban kezd el beszélni arról, hogy kinyitottak a strandok.

Noéminek igaza lett (vagy csak jól bevonzotta ide nekem), a várt hó megérkezett. A héten háromszor is esett bőségesen, az utolsó - a Noémis -, széllel együtt jött. Mert ugye úgy tartja mondás, ha már lúd, legyen kövér. Fulladunk bele a hóba. A kertben nem érdemes hanyatt vágódni egy hóangyal miatt, mert úgy elsüllyedek, tavaszig nem kerülök elő.

Szerettem volna Noémit idelinkelni, hogy lásd a Florida-feelinget, de nem találtam rá. Helyette kapsz pár képet a kertemből.

                         
A hintaágy aljáig ér a hó.

               


Ez itt alul nem egy monster, hanem az egy hete még álló tiszafám. Kifeküdt a hótól, széltől.

Na? Noémit jobb lett volna nézegetni, mi?


2013. január 16.

A főnöki gén

Góré leszel vagy nem leszel? Az X faktor , a gén benned van. Vagy nem. 


Az imént olvastam, hogy brit kutatók megtalálták az rs4950 jelű vezetői gént, ami nem is akármilyen, mert öröklődik nemzedékről nemzedékre. Bírom az ilyen hülye kutatásokat, megmosolyogtatnak.

Elképzelni sem tudom, miért pont ezt kellett keresgélni. Talán egy reggel felkelt egyikük és azt mondta: még nem kutattunk a vezetői gén után, ó minő hiba. Aztán a felismeréstől meg az izgalomtól hirtelen kiugrott az ágyból és a laborba rohanva útközben kapkodta magára a ruháit. Vagy nem kapkodta. A tudománynak ezen fehér foltja olyan jelentőséggel is bírhat, hogy még azt is el tudom képzelni, talán hálócuccban rohant a mikroszkópjához, de azonnal.

Amúgy honnan tudták, hogy ez a gén az a gén? A vezetői. Miért nem az állatbaráti, a konyhatündéri, a nemtudommi. A fikuszt-soha-ki-nem-pusztítói. És akinek nincs ilyen génje, milyen van helyette? Valaminek lennie kell, mert a 4949 után nem a 4951 jön a sorban.

Jelentős kutatás ez. Az eredménye meg sorsdöntő: a gén öröklődik. Mogyoró, kicsi Mazsola, ha apád-anyád tisztességes kétkezi munkát végzett, akkor benned tuti nincs meg ez a gén. Szívás van.
Hát egy frászt! Tanulj, küzdj, tedd a dolgod. Had mutálódjon benned egy hülye gén rs4950-re hajazva, amit majd egy önfeledt kéjes pillanatban lazán átörökíthetsz. Na igen. Azért gondolj arra, hogy a  gyerek alapból egy kinder surprise, csupa meglepetés milyen géneket kap tőlünk, ezért ha tutira akarsz menni és alaposan megalapoznád a gyerek vezetői jövőjét, célszerű olyan párt találnod akinek szintén van rs4950-je.


A cikket a kutatásról itt olvashatod: cikk

2013. január 13.

Itt vagyok

Itt vagyok újra. Nem vesztem el. Nincs olyan szerencséd.


Túl vagyok az ünnepeken. Mindenféle ünnepen. Volt a szülinapom, munkahelyi karácsony, szűk családi karácsony, nagy családi karácsony, szilveszter és a lényeg, Férj szülinapja. Hát igen, a Kisöreg is öregszik. Mindig megmorogja ha Kisöregnek hívom. Ott rontottam el a dolgot, hogy a szülinapján soha nem pakolom tele kellő számú gyertyával a tortáját, sütijét, így aztán nem szembesül azzal mennyi is az annyi. Szerintem még mindig 18-nak hiszi magát. Vagy 20-nak.

A karácsony rettenet hosszú volt. Irigyeltem azokat az ismerőseimet, akik bevezették egymás és a rokonaik közt, hogy kizárólag saját készítésű holmikkal lepik meg egymást. Mindenfélét varrnak, sálat kötnek, lekvárt főznek vagy sütnek egy tepsi zserbót, akármit. Irigyeltem őket, na. Én meg nem győztem agyalni hogy kinek mit vegyek, amit veszek elég-e és különben is az ajándék nagysága mi a fenéért a szeretetet mércéje. Hogy én ezt hogy utálom!
Összességében minden rendben ment. Rohangáltam, sütöttem-főztem és még jótékonykodtam is ami nekem fontos.

Ennyit az elmúlt hónapról. Most jöjjön friss élmény.
Pénteken voltam jógázni. Adódott a lehetőség hogy kipróbáljam, én meg éltem vele. Gondoltam, nagyon nekem való, semmi ugra-bugra, semmi strapa, tök nyugis. A tévében, meg a "jutubon" azt látni, hogy ücsörögnek, heverésznek, néha lábat és kart emelnek. Semmi az egész. Hát, ne higgy a szemednek. Az ember minden porcikáját átmozgatja de annyira, hogy másnap reggel izomlázam volt mindenhol. Hallod?! Tetőtől talpig! Nem tudom mitől, mert csak ücsörögtem, heverésztem, néha kart és lábat emeltem. Érdekes élmény volt, az biztos. Az egyetlen amivel kínlódtam, a lélegzés volt. Amikor az oktató irtózat lassan mondta, hogy belégzésre ezt és ezt kell csinálni,  s z ü n e t , kilégzésre ezt és ezt kell csinálni, mire a kilégzést említette, addigra én már háromszor túl voltam a levegőcserén. Reflexből. Mert a levegőre szükségem van az élethez, de nagyon.
Mint mondtam, érdekes élmény volt. A jógaóra 60 perc volt és seperc alatt vége lett. Az oktató egy korombeli nő volt, csendes, halk szavú. Az óra elején lassan, valami hihetetlen nyugodt beszéddel elmondta mire számítsunk, nagyjából miket fogunk csinálni és miért. Legelőször csukott szemmel hanyatt feküdtünk a matracon, közben folyamatosan kaptuk tőle az instrukciókat: figyelj a fejedre, figyelj a törzsed jobb oldalára, stb. Amikor végigértünk a testen (nem, nem aludtam el!) törökülésbe ültünk, kézfejünket a térdünkre tettük, szemünket becsuktuk és háromszor meg kellett rezgetni az "ohmot" (vagy Ómot, hogy kell ezt írni?). Azt mondta, ezzel hangolódunk a testünkre. Szóval, rezgettük az ohmot ami úgy történt, hogy belégzés után hangosan mondtuk: oooooooooooooooommmmmmmmmmm. Mondtam, gondom volt a lélegzéssel, bár ekkor ez még fel sem tűnt. Az o-zás felénél elfogyott belőlem a szusz, mmm-mögni már nem maradt levegőm. Nemcsak én jártam így, lehetett hallani ahogy a monoton hang folyamatosan halkul, aszerint hogy fogyott el másokban is a levegő. Ne akard hogy leírjam milyen gyakorlatok voltak, mert képtelen lennék rá - és nem a szókincs hiánya miatt. Nyújtottunk, hajlítottunk és mindezt nagyon lassan.
Sokadszor mondom, mert tényleg így van: érdekes élmény volt.